Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Keleti misztika - hogyan oldódhatunk el énünktől?

2008.01.17

Kép Kelet szellemiségének lényege Gautama Buddha példáján mutatható meg a legtisztábban. Buddhában a misztikus tipikus alakja áll előttünk: egyszerre “őrült" és megvilágosult. Gautama Buddha (a “megvilágosult", a “felébredt") Kr. e. 560-ban született előkelő nemesi család sarjaként. A legenda szerint az ifjú herceg fényűző életet élt. Megnősült, fia született, ám mégsem érezte magát igazán boldognak. Ekkor keresni kezdte az élet értelmét.

 

Négyszer hajtott ki szekerén Buddha, hogy szembesüljön a valósággal; a négy találkozás felrázta. Első útján egy beteggel találkozott, a másodikon egy aggastyánnal, azután egy halott került az útjába. Az élet napos oldalához szokott herceg megdöbbent és nyugtalanság kerítette hatalmába. A lét nagy kérdéseivel való szembesülés fölnyitotta a szemét. Ám az igazi változást Buddha életében csak a negyedik találkozás hozta meg: az aszkéta látványa, aki kezében a koldusok tálkájával, derűsen haladt útján. Buddha még aznap éjjel búcsút vett szeretteitől, magára öltötte a szerzetesek sárga köntösét, és – ahogy az írás mondja – “hazáját fölcserélte a hazátlansággal".

 

De útja még most sem ért véget. Először szélsőséges túlzások árán kereste az üdvösséget. Aszkétikus gyakorlatokba fogott, csontig lesoványodott, élet és halál között lebegett, mígnem fölismerte, hogy ez a végletes önsanyargatás is csak a mohó életvágy kifejeződése: az élvezet és annak radikális tagadása ugyanazon tőről fakad. így választotta a “középső utat", amely hét évig tartó türelmes fáradozás után végül elvezette a megvilágosodáshoz.

 

E tudósítás nem történelmi tényeken alapul, legenda csupán, de filozófiai és pszichológiai igazsága nyilvánvaló: szembesülve a betegséggel, öregséggel és halállal elhatározzuk, hogy megváltozunk. Ám az önmegvalósításhoz nem a teljes tagadás vagy a mindenáron szentté válás szándéka vezet el bennünket, hanem a “középút". Ez is megköveteli, hogy hátat fordítsunk a mindennapok felszínes világának, ám inkább belső átalakuláshoz, semmint külső lázadáshoz vezet.

 

Indiában sohasem volt szokatlan, hogy valaki hátat fordítson a világnak, így Buddha korában sem. Szokatlan csak az volt, hogy ebből egy új vallás keletkezzék. Ma is sok hindu jut arra az elhatározásra, hogy “szanjászin" legyen, olyan aszkéta, aki egyedül Istenre bízza magát. Lepelbe öltözik, koldulásból tartja fönn magát, és egy barlangba húzódik vissza vagy templomok mellett keres szállást.

 

Vajon mi az eszmei háttere az ilyen gyökeres szakításnak minden evilágival? Már az indiaiak legrégibb vallási könyvei, az upanisadok azt tanítják, hogy a világ csak egyfajta tévképzet, illúzió. Ám e mögött az illúzió mögött létezik egy mélyebb valóság, s az ember bizonyos gyakorlatok révén kapcsolatba kerülhet vele, például a jóga segítségével. Ellentétben a keresztény tanokkal, ahol az adott dogmákban való hiten van a fő hangsúly, a hinduknál és a buddhistáknál a személyes megtapasztalás a lényeges. E tapasztalatok tetőpontja a “megvilágosodás" – a misztikus élmény. A hinduk szamádhinak nevezik ezt az állapotot, ami mellesleg csak keveseknek adatik meg.

 

A keleti vallásokra tehát a személyestapasztalat a jellemző a természetfölöttivel való érintkezésben s ez fejeződik ki gondolatilag a “brahman" és “átman" upanisadokban gyökerező tanításában. Brahman a világ oka, minden létező eredete, maga az isteni. Az átman az emberi személyiség belső lényege, az egyén lelke, az én. Aki megtapasztalta a megvilágosodást, fölismeri, hogy alapjában egy a brahmannal, mert átman, a saját lélek eredetileg a brahmanból keletkezett.

 

A lélek hasonló a tűzből kipattanó parányi kis szikrához, így lényege is a tűzzel egyező. Minden törekvés célja a szikra és a tűz, átman és brahman újraegyesülése. Ahogy a só is föloldódik az óceánban és megbonthatatlanul egyesül az egésszel, így alkot majd egységet az átman és a brahman is. Ezért mondja az indiai misztikus:

 

– Átman egyenlő brahmannal; a szív a legmagasabb brahman; brahman én vagyok.

 

A szanjászin ezenkívül azt is fölismeri, hogy a világ, a természet, a kozmosz egységet alkot a brahmannal. Mint a víz, amiben sót oldunk föl, minden egyes csöppjében sóssá válik, akként hatja át a világot is tökéletesen az isteni.

 

A keresztények számára nehezebben érthető, hogy a keleti vallásokban a világ alapja gyakran személytelen jellegű. Amit a keresztények “Isten"-nek, a mohamedánok “Allah"-nak, a zsidók “Jahve"-nak neveznek, az az upanisadokban az alak nélküli brahman. E téren a buddhisták mennek el a legtovább: a buddhista túlvilág, a nirvána egyfajta “semmi"; így a buddhizmus Isten nélküli vallás.

 

forrás: Hans-Peter Waldrich

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.